A pohár viz kisérjen utamon -.-

A lakás minden pontján otthagyok egy pohár vizet. Amikor alszom, akkor is mindig van egy pohár viz az ágyam mellett. Amikor tévét nézek, akkor is kell, hogy mellettem legyen egy pohár viz. Nem is értem. Le kéne róla szoknom -.-

A család ma a nagyszüleimnél volt és szüreteltek. Szeretem a szüretet, de  semmi kedvem nem volt menni. Se oda, se máshova. Csak nem akarom elhagyni a lakást, amig vissza nem kerülök Kassára. Még mindig nem jó itthon. Gyakran haza sem jönnék. De…tulajdonképpen, mintha nem is ez lenne az otthonom. EZ, ez a lakás, ez az apa, ez a város.. Mostanában nem jó érzés ‘haza jönni’. Csak maradnék Kassán (csodálatos város, bárki bármit mond) és a  hétvégét is a barátaimmal tölteném. A kretén állatokkal, mint amilyen én is vagyok normális állapotban. Tele akarom ragasztgatni a fejem rikitó rózsaszin cetlidarabkákkal, amikre L betű van firkantva.Az elsősökön nyakig akarom húzgálni a nagypapás alsónadrágot, mint nagyszünetben. El akarok menni a Kingába és debilségekről beszélni. Az most iazán jó lenne.

És van egy hirem: igértem valamit, amit most megkaptok. Matyi, talán eszedbe jut róla valami 😛

Tessék:

Imádom bámulni a csillagokat a sötét éjszakában. Milliónyi fénylő remény-pötty. Jelzik, hogy van még mit remélni. Az élettől vagy egymástól.

Kimentem az erkélyre, hogy megszemléljem a távoli titokzatosságot. Belebújtam anyám egyik régi, kopott pulóverébe. Úgy melegített, mintha ő is velem lenne. Kiálltam hát az éjszakába és nekitámaszkodtam az ütött-kopott korlátnak. Az utcai lámpák halvány fénye világította meg az arcom. Nem szoktam ide kijárni.

Felnéztem az égre. Szemügyre vettem a feketéllő selyemtakarót, amely maga alá temeti a világot. Legintenzívebben mint mindig, most is a hajnalcsillag fénylett. Azt szoktam mondogatni, hogy a Vénusz az én bolygóm. Az én csillagom. Nem csak azért, mert a Bika jegyében születtem. Ez a csillag mindig kedvesebb volt a szívemnek.

„Ó, csillag mit sírsz! Messzebb te se vagy, mint egymástól itt a földi szívek!”

Sosem kerülhetünk elég közel egy emberi lényhez. Mindenki gátlásos. Bizonyos mértékig. Félünk a másiktól, mert bántjuk egymást. Egy szóval, egy mozdulattal, egy pillantással. Még akkor is ha ez a szó, mozdulat vagy pillantás kedves. Az ilyen apró ’hibákat’ sosem lehet teljesen korrigálni. De bármilyen hibát is követsz el, és bármennyire is tesz ez elkeseredetté, nézz csak fel az égre! Ahogy én is az imént. Eszedbe jut majd, hogy ragyog még számtalan pici remény és megannyi óriási lehetőség számodra is. Még ha néhányat elhullani is látunk.

Járatom tekintetem a csillogó-villogó égi csodákon. Látok tovaszállni egy repülőgépet. Belezavar a természetes képbe, de hamar megfeledkezem róla. Szemem ismét megpihen az esthajnalcsillagon. Olyan fényesen ragyog – az élet jelképe. Az élet reménye az én csillagom. Utam lehetőségei övezik körös-körül. És most elhullani látok egyet. De nem úgy vész el szemem elől, mint ahogyan a hullócsillagok szoktak. Lomha lassúsággal, mint egy haldokló szentjánosbogár kúszik végig az égbolton. Néha-néha eltűnik egy-egy másodpercre, majd újra felbukkan. Így játszadozik a mosollyal az arcomon. És amikor már majdnem látótávolságon kívülre szalad, három másik fénylő pontra hullik szét, s azok végleg elvesznek a semmiben … ezelőtt még soha nem láttam ilyet. Ez a világon talán csak az enyém. Mintha egyedül csak én figyelhettem volna meg ezt a csodát. Létezik (vagy létezett) valami a világon, amit tökéletesen a magaménak tudhatok. Most csak két dolog van, amit el tudok viselni: a hegedű gyönyörben szenvedtető hangja és az igaz barát gyengéd szeretete. Gyönyörű kettős. Hosszú idő után végre magam vagyok és senki nem zavar. Már nem is tudom, mióta vágyom erre. És amíg saját lényemmel nem sikerült, addig másokkal sem tudok kapcsolatot teremteni. Csak még nem tudom teljesen kizárni gondolataimból az érzéseket. Talán nem is kell. Van még mit tapasztalnom. És amíg ez így van, addig színlelt boldogsággal fogok szökdécselni bolygóm köré font utam állomásain: egyikről tovább át a másikra, míg el nem érek a saját bolygómra.

20060112_polaris_1817

Ez még valamikor augusztus végén hagyta el a kezemet. Nem volt túl régen, de már másszemmel olvastam vissza, mint akkor.

Reklámok

Egy kicsi szelet

Ismét itthon. Ma sikerült beszélnem Flórával. (Flóra az, akit nagyon szeretünk és ő augusztustól júniusig Japánban jár egy leányiskolába és gyűjti a tapasztalatokat. Blogja cimét fel is tűntettem ott leljebb. ) Mindig jobban érzem magam attól, ha sikerül vele beszélnem. Ez augusztus óta ugyanis még csak harmadszor sikerült. Szóval megbeszéltük, hogy amikor visszajön, főz majd nekem minden jót, ugyanis főzés órái is vannak. 😀 Meg többnyire én számoltam be az itthoni eseményekről. Lényeg a lényeg: hiányzik..

A héten elég furán éreztem magam. Vasárnap amikor felmentem a koliba, rám telepedett valamilyen hatalmas méretű fáradtság … ez egész hétfőig ki is tartott. Aztán keddre már nem volt különösebb bajom, csak a torkom fáj azóta is. És csütörtökön majdnem elájultam a buszon, de egyébként nincs különösebb bajom. Hétfőn talán azért nem ártana orvoshoz mennem. Talán sokat idegeskedem..és talán sok volt a nyár..nem tudom. Pedig nem vagyok az az elgyengülős tipus. Tényleg nem.

Talán a héten túl súlyos szavakkal dobálóztak körülöttem az emberek.  Nekem pedig általában nincs mit nekik mondanom. És nem értik miért: talán félek, talán nem akarok vagy egyszerűen csak nem tudok magamról beszélni. De mi van akkor ,ha NINCS MIRŐL beszélnem? Még én magam sem tudom, hogy ezek közül melyik fontolgatható lehetőség tapossa bennem a gazt. Néha amikor rám nézel, nem is én ülök veled szemben. Lehet hogy engem látsz, de nem engem hallasz, amikor beszélek hozzád, nem én vagyok, aki megérinti a kezed, ami az asztalon vagy a lábadon pihen épp meg, nem az én szemem az, ami téged néz. A szemeim is hazudnak. Persze, ha szeretném, én is őszintén adom át magam neked. De ezt nem mindenki érdemli. Úgyhogy jól vigyázz, mert én mindig tudom, hogy kivel állok szemben,de nem olyan biztos, hogy ez forditva is igaz.

Elnyom az ‘otthon’

Annyi minden hiányzik nekem, belőlem, az életemből,  mellőlem. Valami nincs rendben körülöttem, de bizom benne, hogy előbb-utóbb helyre jönnek a dolgok. Mégis kétely és bizalmatlanság uralkodik az életemben. És csend. Az a fájdalmat nem enyhitő csend. Nem, most nem birom elviselni a magányt. Sem az itthoni légkört. És most nem tudok úgy tenni előttük, mintha semmi nem történt volna. Mert igenis történt.  Ők ismét  lepel alá rejtik, én most nem tudom megtenni. Persze ha ez működteti a dolgot, kénytelen leszek, de most még nem vagyok rá képes. Nem mondhatok ellent.

És ilyenkor szoktam mondani, hogy: mindegy, majd úgyis lesz valahogy.

Ó, jaj..

Sziasztok!

Tudom, hogy igértem valamit, de az az igazság, hogy fogalmam sincs, hová is tettem, amit irtam. Kerestem a kolin, már itthon is, de nem leltem. Pedig legalább abból erőt tudtam meriteni.

Elég rosszul éreztem magam a héten, az egész vasárnap kezdődött. Ott kellett hagynom a szinházat, ahol az egész nyaramat töltöttem. Az okokat hagyjuk, nem lényeg, (de mint kiderült, a drága jó osztályfőnököm is nagyban hozzájárult a dologhoz – de erről később).   Szóval, amikor májusban el kezdtem járni a Sátoraljaújhelyi Művelődési Központba, megismertem jó pár olyan embert, akik mostanra nagyon fontosak lettek a számomra. Azzal, hogy velük együtt játszhattam 2 nagyszerű musicalben, egy álmom teljesült. Valaki talán fel sem birja fogni, mit is jelent ez. Nem fogom körül irni és leelemezni. Képzeld csak el.

És hát igen..visszatérve az osztályfőnökömre és arra, hogy a héten nem voltam túl jól (akkor sem, ha ennek az ellenkezőjét állitottam, és nem is látszott rajtam)…nem nehéz rájönni: egész héten az ő képét kellett bámulnom a suliban. Elég fárasztó, miközben rá sem birok nézni. … pfff…

Nos, egyik barátom szavaival élve: ‘Legyen jó világ!’ ,de most ennél többet nem nyújthatok. Csak közölni akartam VALAMIT. Még hallotok felőlem, de mára JÓÉJT!

Név nélkül

‘Én nem hiszem, hogy az isten tiszteletére bort kell inni, ostyát majszolni és a földre térdepelni. Ahhoz elég kemény az élet is. Bort iszom majd Vele kettesben,  ostyát ropogtatok,  ha megéheztem és térdepelek, ha bűnösnek érzem magam.’

Emlékek, régi érzések…

A héten olyan dolog történt velem, amely ráébresztett pár dologra.

Ha egy emléket, vagy érzést elnyomni vélsz, és már azt hiszed,  nincs benned rég, egyáltalán nem biztos, hogy ez úgy is van. Soha nem törölheted a múltadat. Főleg nem akkor, ha még mindig tart. Nem mindig tudod lezárni a dolgokat, még ha nagyon igyekszel akkor sem . Hiába hiszed, hogy elég erős vagy hozzá. Tegyük fel, hogy már régen nem láttál valakit, el akarod felejteni, ami történt veletek. Mindent megteszel, hogy e téren sikerrel járj, azt hiszed, már vége van. De elég csak egy röpke pillantás, egy gyenge érintés, egy lágy hang – már tudod, az egész folytatódik, még szereped van benne. Ha valamit le akarsz zárni, az azt jelenti, hogy még tart és közel sincs vége. Szóval majd meglátjuk milyen irányt vesznek a dolgok, és mi lesz a vége.

Én persze nem akartam elfelejteni semmit és senkit, nem az a tipus vagyok, aki megbánja cselekedeteit. Hiszem, hogy minden történésnek oka van, minden, amin keresztül mész, szükséges az emberi fejlődésedhez, hogy azzá válj, aki legbelül vagy. (…) Tulajdonképpen nem is ezzel akartam inditani a blogot, de amit ide közzé akartam tenni, most nem tudom előszedni sehonnan sem. Arra még egy hetet várnotok kell, amikor magammal hozom a koliból. 😀 Talán ma még jövök egyszer.

Sziasztok!